I. Hét

7. Nap – Kiszavazás

Arra ébredtem, hogy Kornél veszettül rángatja a vállam.

-         Hagyj már békén te idióta! – sikítottam, mire kikapott a vízből.

-         Mond, ti normálisak vagytok? – kérdezte miközben erősen magához szorított. – Nem fázol te kis hülye? A víz, amiben elaludtatok jég hideg. Meg is fagyhattál volna, vagy, ami még rosszabb: Bele is fulladhattál volna. – kiáltott rám, mire lecsurgott egy könnycsepp az arcomon.

Hát az tény, hogy nem éreztem éppen a legfényesebben magam, még mindig álmos voltam, rázott a hideg és erősen szédültem.

-         Nem vagy eszednél… - suttogta Kornél, majd bevitt a lányszobába, gyengéden lefektetett az ágyra, előkapott egy száraz vastag törölközőt a szekrényemből és rám tekerte.

-         Takarj be! – kértem, majd újra behunytam a szemem. Nem sokára magamon éreztem a vastag takarót, és mellettem Kornélt, aki a kezemet simogatta.

-         Jól vagy? – kérdezte, miközben adott egy puszit az arcomra.

-         Csongi, jól van? – kérdeztem hirtelen.

-         Nyugi, fekszik a másik szobában, a csajok ápolgatják.

Rámosolyogtam, majd újra elaludtam, éreztem, ahogy körém fonódik a keze, majd édesen szuszogni kezd. Mikor pár óra múlva újra kinyitottam a szemem, még mindig mellettem feküdt. Hosszan hallgattam egyenletes légzését, miközben azon gondolkoztam, ha tegnap annyira nem érdekeltem, most miért ilyen kedves velem? Tényleg úgy tűnt, mintha aggódott volna… Mintha minden áron védelmezni akarna, még itt a szobában sem hagyott magamra. Most én éreztem őrült vágyat magamban arra, hogy megpusziljam. Felültem az ágyon és csak néztem őt… Az arcát figyeltem, a száját… Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű? Hogy nézhet ki valaki ilyen jól, a fenébe is? Már nem egyenesen helyes, hanem szép is. Az arcvonásai zavarba ejtőek, a szemeivel annyira áthatóan, kifejezően tud nézni, és akkor még nem is meséltem azokról az érzéki ajkakról, és a gyönyörű mosolyáról. Még mielőtt elgondolkozhattam volna, odahajoltam és adtam egy pici puszit az arcára. Kornél kinyitotta a szemét.

-         Még álmodok? – kérdezte álmosan, mire akaratlanul is mosolyogni kezdtem.

-         Nem, felébredtél… - suttogtam lágyan, majd visszafeküdtem mellé.

-         Akkor te tényleg megpusziltál. – hosszan gondolkozni kezdett, majd gyorsan kimászott az ágyból és kinyitotta az ajtót. – Most megyek! – közölte, mire felhúztam a szemöldököm.

-         Hova? – kérdeztem értetlenül.

-         Katához. – felelte, majd vállat vont és eltűnt.

Nagyot sóhajtottam, hát… Ennyit erről. De vajon, valóban azért ment el, mert úgy érezte megcsalná Katát? Hiszen mit érdekli őt ez az egész? Szerintem Katát sem szereti igazán, persze biztosan vonzódik hozzá, de nem ez a mindent elsöprő nagy szerelem az életében. Titkol valamit! Valamit… Szégyell előttem? Képtelen voltam tovább futtatni ezt az eszmecserét, zúgott a fejem és egyre pocsékabbul éreztem magam. Megfáztam. Meggyőződésem, hogy lázas is voltam, de persze nagy eszemmel nem hoztam magammal lázmérőt, és úgy tűnt, aki igazán törődik velem ebben a házban, most szintén egy szobában fekszik betegen. Nem valami bíztató helyzet.

Utólag én is értesültem a dologról, hogy a kiszavazás este 6-kor lesz. Attila egyelőre nem avatott be minket a részletekbe. Hogy fogok én ilyen állapotban döntést hozni? De főleg döntést megmagyarázni? Hát… Azért szavazok Milánra, mert egy hülye buzi. Egyszerűen rosszul vagyok a homoszexuálisoktól. Rendben van, hogy ők is emberek, és egyesek kifejezetten ápoltan és aranyosan tudnak kinézni, akikre, ha ránézek, nem egyből egy 2 éves kislány jut az eszembe. De Milán? Ez az egész gyerek egy hatalmas vicc! Miközben ezen mérgelődtem, újra elbóbiskoltam. Az esti kiszavazásról álmodtam, valami rossz érzés kerített hatalmába, de nem tudtam hova tenni a dolgot. Ha az előbbi állapotomat még lehet fokozni, most már érezhetően verejtékezett a homlokom, a szoba úgy forgott velem, mintha egyre gyorsabban és gyorsabban pörögnék körbe-körbe. Sürgősen szükségem volt valami gyógyszerre. Mint valami élő-halott próbáltam kisétálni a szobából, de félúton olyan rosszul lettem, hogy egyenesen beleájultam Kornél karjába, aki mint utólag kiderült, csak be akart nézni hozzám, hogy meggyőződjön róla, már semmi bajom. Ezért kellett nekem erőfeszítéseket tennem. Hozott lázcsillapítót, majd visszanyomott az ágyba. Azt hittem magamra hagy, de helyette elvette az éjjeliszekrényemen heverő könyvet és olvasgatni kezdte. Döbbenten néztem rá. Kornél tud olvasni? Sosem gondoltam volna, hogy képes egy regényt a kezébe venni.

-         Érdekes könyvnek tűnik! – mosolygott rám alig fél óra elteltével.

-         Igen az. – feleltem halkan, minden szót úgy kellett kipréselnem magamból.

-         Kölcsönkérhetem? – kérdezte bizonytalanul.

Ha valaki ismerte Kornélt, az tudta, hogy a bizonytalanság szó nem létezik az ő szótárában. Hiszen olyan magabiztos, önbizalommal teli minden szava, érintése, hogy az ember bármennyire is fújja a saját igazát Kornél mellett ő nem nyerhet. Ha valaki Kornéllal veszekszik előbb utóbb belátja, hogy neki van igaza, mert csak úgy sugárzik minden rezdüléséből a határozottság, ami annyira ellenállhatatlanná teszi őt. Most viszont elkapta a tekintetét rólam, és kezdett nagyon furcsán viselkedni.

-         Mi van veled Kornél?

-         Velem? Mi lenne? – próbált a szokásos hűvös, lehidaló stílusában válaszolni, de némi bűnbánatot éreztem a hangjában. 

-         Furcsán viselkedsz, nem láttalak még ilyennek.

-         Ne nyaggass már! Itt csövelek melletted egész nap és erre te nyaggatsz! Hagyj engem békén! – karba fonta a kezét, majd elfordult tőlem.

-         Hát éppen ez az. Miért törődsz velem? Tegnap látszólag nem is érdekelt téged, hogy a világon vagyok. – megint felültem az ágyon, és próbáltam őt szembe fordítani magammal.

-         Feküdj már vissza! Rossz nézni, ahogy erőlködsz… - ellágyult a hangja.

-         Kata tudja, hogy itt vagy?

-         Kit érdekel Kata? – Kornél újra a kezébe vette a könyvemet, majd beletemetkezett.

Szerintem csak nem akart tovább beszélgetni. Teltek múltak az órák, Kornél olvasott én pedig az illatába temetkezve pihentem. Nyugtatóként hatott rám a közelsége, úgy éreztem, mintha minden egyes együtt töltött perccel egyre jobban érezném magam. Sokszor ráemeltem a tekintetem, és mikor észrevette, hogy nézem, mindig mosolygott. A végén a mellkasára hajtottam a fejem.

-         Te mit csinálsz? – kérdezte halkan. – Azt szeretnéd, hogy én is megfázzam?

-         Nem… Azt szeretném, hogy… - hirtelen elhallgattam. Mit akartam tulajdonképpen? Hogy magához öleljen? Hogy megcsókoljon, vagy, hogy szeressen? Talán ezekben a pillanatokban tényleg szeretetre volt szükségem. Egy olyan pasi szeretetére, mint Kornél. Igen. Csak rá volt szükségem.

-         Mit szeretnél? – kérdezte, miközben gyengéden ledöntött az ágyra és fölém hajolt.

-         Téged… - suttogtam, majd becsuktam a szemem.

Bántam is én már akkor, hogy érez-e irántam valamit, vagy sem, hogy holnap nem fog-e rajtam átnézni, mint ahogy azt Katán kívül az összes eddigi áldozatával tette. Csak azt akartam, hogy csókoljon meg végre, hogy érezzem az ajkait ajkaimon, a testét testemen. Mindennél jobban kívántam őt. Hirtelen kinyílt az ajtó én meg csalódottan kinyitottam a szemeimet. Kornél dühösen nézett az ajtóban álló személyre.

-         Hmm… - Patrik tátott szájjal meredt ránk. – Nem akarom megzavarni ezt az idilli pillanatot, de kezdődik a szavazás, gyertek!

Sóhajtottam, majd nagy nehezen feltápászkodtam. Kornél még utoljára vetett rám egy szomorú pillantást, majd kisétált. Hát igen… Ez megint nem jött össze, pedig most én is akartam. Sőt… Tulajdonképpen, most én akartam!

Mindannyian leültünk a nappaliba, ahol már várt ránk egy kis tábla. A Tv-ben hallottunk Attila hangját.

-         Sziasztok villalakók! Biztosan észrevettétek a szavazótáblát! Az első kis négyzetben, mint ahogy látjátok a ti képiteket helyeztük el egymás alá. A képeitek mellé lehet majd rakni a szavazatokat, a kis mágneses pipákat, amiből értelemszerűen mindenki egyet elvesz, mikor szólítom… - mély lélegzetet vett. – Ez a verseny legnehezebb és legfájdalmasabb pillanata. Egy villalakó ma este, már a saját ágyában fog aludni, egy ember közületek, ma végleg kiesik a játékból, és ezzel véget ér egy álom. Jól fontoljátok meg tehát, hogy kire voksoltok! Még egyszer gondoljátok át, alaposan, miért is éppen őt választottátok. – hatásszünetet tartott, mindenki maga elé meredt, a levegőben szinte tapintani lehetett a feszültséget. - Akkor most térjünk is át a szavazás menetére. A két villalakó, aki a legtöbb szavazatot kapja, a stúdióban fog párbajozni a nézők kegyeiért. Aki kettőjük közül, a több szavazatot gyűjti össze a párbaj végére, az visszajöhet a bőröndjével a villába és egy héten keresztül védettséget élvez, vagyis a következő körben rá nem voksolhattok. Aki viszont a kevesebb szavazatot kapja… Annak örökre el kell hagynia a házat, többet nem térhet vissza. Akkor kezdjük is el… Kata! Kérlek, fáradj a táblához, és indokold döntésed.

Kata felállt a foteléből, majd levett egy pipát.

-         Én arra az emberre szeretném tenni a pipát, akivel az eddig benn töltött idő alatt a legkevesebbet beszélgettem. Úgy érzem neki nincs helye ebben a társaságban, nem igazán tudott beilleszkedni közénk. – hát ez tuti én leszek… - A választottam… Csongor!

A szívem kihagyott egy ütemet…

-         Tehát Csongornak egy szavazata van! – hallottuk újra Attilát. – Mit szól ehhez Csongor?

Csongi rám mosolygott, a tekintetével próbált nyugtatni, de olyan stresszes voltam, mint még soha. Féltem, izgultam, remegtem és minden más elképzelhető érzést kiváltott belőlem ez a kialakult különösen feszült hangulat.

-         Az eddigi verseny alatt már sok mindent átéltünk együtt, előtörtek a vezéregyéniségek és a visszafogottabb emberek is. Én arra az emberre szavazok most, aki szerintem egyáltalán nem találta meg a társaságát, és az én véleményem szerint, ebben a közösségben ő nem is fogja soha. Ő Milán! – Csongi a helyére sétált.

-         1 szavazata van Csongornak és 1 Milánnak! Kornél!

Kornél tettetett magabiztossággal a táblához sétált. Láttam valamit a szemében, mikor vetett egy utolsó pillantást rám, ami megrémített. Miközben az indoklását ecsetelte nem nézett senkire, csak hosszan bámult maga elé.

-         Mindenkivel sikerült jó viszonyt kialakítanom a társaságban, kivéve egy embert. Vele már a verseny eleje óta ki nem mondott harcot vívtunk egymással, folyamatosan nézeteltéréseink támadtak, mivel ő nem szereti azt az életformát, amit én folytatok, én pedig nem tudom tolerálni az ő viselkedését. A választottam Csongor!

Döbbenten néztem rá, még a számat is eltátottam. Tessék? Csongorra mert tenni? Ezt, hogy képzelte? Mikor az ágyamon feküdtünk azt hittem számítok neki valamit… Akkor miért segíti elő a legjobb barátom kiesését? Legördült egy könnycsepp az arcomon. Attila most engem szólított. Gyűlölettel néztem Kornélra, miközben felálltam.

-         Én azt az embert választottam, akit ki nem állhatok ebben a házban. Rosszul vagyok, ha csak rám néz, ha hozzám szól… Egyszerűen képtelen vagyok őt elviselni magam mellett! – Kornél lehajtotta a fejét. – A választottam Milán! – ennyi.

Kornél felnézett tudta, hogy minden egyes szó neki szólt. Tudta. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez történik majd ma este. Csongorra összesen 6 szavazat érkezett. Milánra 5, rám pedig 1. Természetesen miután a sárga földig aláztam Milánt, jogosan várhattam, hogy vissza fogja adni. Nem számít. Mikor Csongi bement a fiúszobába összepakolni, a könnyeimmel küszködve rohantam utána.

-         Nem akarom, hogy elmenj! – öleltem meg, és nem hagytam, hogy eltoljon magától. – Mond miért? Téged szeretlek itt a legjobban, mi lesz velem nélküled itt? Ha te mész, megyek én is! – most már rendesen sírtam, miközben a mellkasába fúrtam a fejem.

-         Hagyd ezt abba! Kérlek! Nem, nem mész te sehova, itt maradsz érted? Linda…

-         De miért ilyen kegyetlen mindenki! Nem akarlak elveszíteni! A nézőknek vissza kell szavazniuk téged! Vissza kell! – ott zokogtam, miközben ő a hátamat simogatta.

-         Linda ne csináld ezt… össze kéne pakolnom.

Nagy nehezen hagytam, hogy lehámozza magáról a kezeimet, de egy tapodtat sem mozdultam mellőle. Kihasználtam a kapott 10 percet arra, hogy vele lehessek. Csak vele. Egészen a villa kapujáig kísértem őt, úgy jártam a nyomában, mint egy félőrült. Ő még utoljára magához szorított, nyugtató szavakat suttogott a fülembe, majd kinyitotta a villa ajtaját és eltűnt a szemeim elől.

Leroskadtam a fűbe, képtelen voltam megmozdulni. Nem érdekelt senki és semmi, tudtam, hogyha nem jön vissza én… összeroppanok. Én egyedül nem bírom ki itt nélküle. Túlságosan is megszerettem őt ahhoz, hogy itt hagyjon, és ne lássam többet. Kornél leguggolt mellém.

-         Gyere be! Pihenned kell... – próbálta megfogni a kezem, de én úgy kaptam el előle, mintha tűzbe nyúltam volna.

-         Te ne merészeld megmondani nekem, hogy mit kell tennem és mit nem! Megértetted? Tűnj innen! – ordítottam rá, mire ő a kezébe vett.

-         Muszáj bejönnöd! Nem akarom, hogy bajod essen…

-         Azonnal tegyél le, különben… - nem bírtam tovább. Ez volt számomra a tetőpont. Kiborultam. – Tudd meg, hogy gyűlöllek! Elárultál! Azt hittem… Azt hittem fontos vagyok neked! Azt hittem barátok vagyunk!

-         Mi sosem voltunk barátok… - mondta teljes higgadtsággal mikor beléptünk a lányszobába. – Feküdj le!

-         Igen! Sosem voltunk barátok, mert a barátok nem teszik ezt egymással! Most pedig takarodj innen, látni sem bírlak! – bevágtam előtte az ajtót, majd sírva borultam vissza az ágyra.

Tudtam, hogy Csongi nem fog visszajönni. Tudtam… Éreztem. Mikor megláttam pár órával később újra Milán mosolygó fejét az ajtóban, bevonultam a fürdőszobába, levágódtam a linóleumra és ott töltöttem az éjszakát. Szabályt szegtem. Immár másodjára. Képtelen voltam visszamenni az árulók közé! Itt hagyott. Elment és én egyedül maradtam. Mindennél jobban hiányzott. De miért? És Kornél? Ő miért nem tett Marcira, őt legalább úgy utálta már a játék legeleje óta! Hirtelen felkaptam a fejem. Nem. Az nem lehet! Ezt nem tehette… Kornél, te mocskos szemétláda! Újra sírni kezdtem, mert itt tudatosult bennem minden. Kornél mai furcsa viselkedése, az a különös féltés és aggódás. Tudta! Tudta, hogy Csongi fog kiesni… Azért, mert az egész az ő műve volt! Rávett mindenkit, hogy szavazzák ki, mert nem bírta elviselni őt! Nem bírta elviselni, hogy egy lány nem csak őt tünteti ki a figyelmével! Meg akart tőle szabadulni, mert nem akart vetélytársat! Azért volt ma ilyen velem! Tudta, hogy meg fogom gyűlölni, ha rájövök. Ezért akart ma mindenféleképpen megkapni… Nem Kornél… Sosem leszek a tiéd! Hideg és érzéketlen leszek veled, mintha egy hatalmas senki lennél! Úgy foglak lenézni, ahogy még eddig soha senkit nem néztem le az életemben! Ettől féltél? Hát megkapod!

Véleményem a naplóról>>