II. Hét

9. Nap – Csongi

Tegnap este a stáb megdobott 2 doboz lázcsillapítóval, amit igazán hálásan fogadtam volna, ha nem kötöttek volna különböző feltételekhez minden egyes szemet. Kijelentették, hogy az az életmód, amit én itt folytatok egyáltalán nem egyezik a szabályzatban leírtakkal, és vagy szedjem össze magam, vagy szervezzem meg nagyon gyorsan a drámai kiesésemet, és húzzak el innen. Milyen szívesen választottam volna az utóbbit, a könnyebb megoldást, mentem volna már ma ki Csongi után. Csak éppen azt hagytam figyelmen kívül, hogy pont ő volt az, akinek megfogadtam, hogy nem adom fel, hogy küzdeni fogok és harcolni, ameddig csak lehet. Mégis olyan nehéz volt újra részt venni a közösségi életben, takarítani és rászánni magam a mások irányába kezdeményezett beszélgetésekre. Egyedül akartam lenni, nem velük, nem az árulókkal, akik látszólag már aznap kitörölték az emlékezetükből a legjobb barátomat, mikor újra meglátták az ajtóból boldogan integető Milánt. Mintha Csongi már akkor köddé vált volna… és talán akkor váltam köddé én is. Ma délelőtt mikor a közérzetem már határozottan jobb volt a tegnapihoz képest, nekiláttam kitakarítani a fürdőszobát, és kisuvickolni a wc-t. Nem akartam, hogy megszóljanak, hogy egy lusta dög vagyok, aki két napja, csak, mint egy élő-halott kering a többiek árnyékában, na nem az azért már sok lenne. Bár Kornélnak még így is sikerült már a napom legelején teljes erőből belém gázolnia. Olyan lendülettel csapódott nekem, hogy a falnak estem.

-         Mond te normális vagy? – kiáltottam rá dühösen, mire körbenézett, vállat vont és tovább ment.

Hát jól van, szóval így állunk! Tehát most ő olyat játszik, hogy komolyan veszi a tegnapi mondatomat, miszerint a lehető legjobb dolog, amit velem tehet, ha átnéz rajtam? Csak ne lenne ennyire gyerekes. Persze… Ha most tényleg, őszintén teljesíti a kívánságomat, akkor majd a média előtt hatalmas visszaesést tanúsít. Nem, egy olyan srác, mint Kornél, sosem lehet rendes, avagy jó fej. Ezek a szavak túl sablonosak és unalmasak lennének az ő jellemzésére. Ráadásul meggyőződésem, hogy direkt csakis az én szívatásomra flörtölt ma Krisztitől kezdve mindenkivel, akit csak meglátott. Odament hozzájuk, simogatta a derekukat, ölelgette őket ahol érte, miközben a szeme sarkából gúnyosan vizsgálgatott. Persze biztos ezt csak bebeszélem magamnak. Most is csak szerepet játszik, úgy, mint a beköltözésünk óta minden nap. Délután mindenki a nappaliban punnyadt és próbálta többé-kevésbé sikeresen megemészteni azt a bevallom iszonyatosan finom, de annál inkább tömény ételt, amit Kata ügyeskedett össze a konyhában. Ennek kivételesen a fűszerezését is tökéletesen eltalálta, nem csoda, hogy mindenki 2x szedett belőle, majd rosszul lett. Én nem akartam csatlakozni a bandához, inkább kivonultam a kertbe. Most, hogy a hó már teljesen elolvadt és a napnak is egyértelműen kivehető reménysugarai voltak, valahogy kezdett megjönni újra az életkedvem. Tudtam, hogy hamarosan már jön a jó idő, a meleg, és bár ez még igen messze volt, azért mégis vártam, hogy már kabát nélkül lehessen rohangálni a kertben. Beültem a jacuzziba és relaxáltam. Behunyt szemekkel pihentem, miközben egy gyorsan összeütött már majdnem pocséknak nevezhető Cosmopolitant szürcsöltem. Egyszer csak valami különös hangra lettem figyelmes… Cincogás? Gyorsan oldalra kaptam a fejem és sikítani kezdtem. Alig 20 centire tőlem egy apró fehér egér köszönt vissza rám. Olyan békésnek és nyugodtnak tűnt, hogy pár perc múlva, már ahelyett, hogy undorodtam volna tőle, kifejezetten szimpatikus lett a helyes kis arca és hosszú, vékony farka. Nem szaladt el, egyre közelebb araszolt hozzám, majd a kezemben lévő italt kezdte szaglászni, apró orrocskájával. Akaratlanul is elmosolyodtam és hatalmas meglepetésemre a kisegér hagyta, hogy a tenyerembe vegyem. Csak néztem a piros szemébe, láttam, hogy egy kicsit fél, mégis inkább engem választ, mint a magányt. Hülyeség, nehogy már belenézek egy kis szempárba és kiolvasom belőle az egérke fél életét. Mégis olyan magányosnak és árvának tűnt. Gondolkodás nélkül bevittem őt a villába és kicsire szeletelt sajtdarabkákat raktam le elé. Sosem láttam még ehhez hasonlót. Egy kisállat, aki máris ragaszkodott hozzám, nem akart elszaladni, megszökni, már egyáltalán nem félt tőlem. Békésen eszegetett, én pedig szeretettel teli tekintettel néztem le rá. Már most a szívembe zártam.

-         Jézusom mi ez a förmedvény? – Kata hatalmasat ugrott hátra és halálfélelmében nagyot taposott az őt követő Kornél lábára. Kornél felszisszent.

-         Ez egy egér. Nem látod? – feleltem unottan, miközben belül, a lábát ápolgató Kornélon kuncogtam.

-         Egér? Azonnal tűntesd el innen! – Kornél sántítva indult meg az egér felé, és már éppen nyúlt volna érte, mikor hatalmasat csaptam a kezére.

-         Az egér marad! Te viszont elmehetsz! – védelmezően a kezembe kaptam a kis teremtést és megfogadtam: senkinek sem fogom hagyni, hogy újra kitegye őt a hidegbe. Az kéne még, hogy megfagyjon szegénykém.

Az elkövetkező órákban mindenki rólam és az egérről tanácskozott. Néhányan persze dilisnek tartottak, hogy hirtelen ilyen betegesen kezdtem el ragaszkodni egy szerintük büdös és gusztustalan valamihez, aki egérnek nevezi magát. Csak szótlanul figyeltem őket, idegennek éreztem a társaságukat és már inkább tekintettem az előttem kényelmesen elhelyezkedő, békésen szuszogó kisállatra a barátomként, mint rájuk. Azon töprengtem, hogy milyen nevet adhatnék neki. Barátságos, szeretnivaló, ragaszkodó, aki olyan hamar a szívembe zárta magát, mint Csongi. Igen. Csonginak neveztem el. Annyira illett rá, és így, hogy találtam valakit, aki hasonló érzéseket váltott ki belőlem, mint a volt legjobb barátom, már a hiánya se tűnt olyan elviselhetetlennek. Az este folyamán a stáb megint meglátogatott, a mai nap folyamán immár másodjára. Egy fémvázas, üveggel ellátott terráriumot hoztak az oldalára felszerelt önitatóval. Az alját vastagon borították gyaluforgáccsal és az élelemről is gondoskodtak. Egy dobozban hevertek a különféle magvak, szárított húsok és halak. Azt mondták a hűtőben lévő sajttal, gyümölcsökkel és zöldségekkel is bátran etethetem a kisegeret. Rengeteg tanáccsal elláttak és tulajdonképpen magam is meglepődtem, hogy nem kényszerítettek arra, hogy engedjem el ezt a kis csöpp teremtést. Persze ez business. Ki tudja, milyen hasznot húzhatnak ők még egy háziállatból, akit rajtam kívül senki nem képes elviselni? Habár este Marci meg Szili próbáltak némi érdeklődést tanúsítani Csongi iránt, hoztak neki a dobozból magvakat, meg egy felszeletelt almát a hűtőből.

-         Hol találtál rá? Igazán… - láttam Marcin, hogy a megfelelő szót keresi. – Aranyos… Igen.

Rámosolyogtam, majd elmeséltem neki a találkozást és belül nagyon hálás voltam neki azért, amiért bár láttam rajta, hogy irtózik az ilyen kis négylábúaktól, próbált kedves és nyitott lenni.

-         Tudtál róla, hogy holnap ismét kapunk majd valami meglepetést? És elvileg a napokban számíthatunk egy következő versenyre is. – olyan izgatott volt, alig ismertem rá.

-         Nem tudtam. Tulajdonképpen annyira nem is foglalkoztatott a dolog bevallom.

-         Még mindig ki vagy bukva Csongi kiesése miatt mi? – héj, nem tudtam, hogy mi ilyen jó viszonyba vagyunk, hogy csak úgy szemérmetlenül belegyalogoljon a lelki világomba.

-         Voltam már jobban is. – bújtam ki ügyesen a válasz alól. Marci rám mosolygott, majd szorosan magához ölelt.

Nagyjából így nézhetett ki az estém. Csendesen beszélgettem Wilmos herceggel egy sarokban és próbáltam jól érezni magam. Be kell vallanom talán valamennyire még sikerült is. Bár Marci mindig kedves volt velem, igazából sosem vettem őt igazán észre. Barátnak ott volt Csongi, szerelemnek Kornél. Mindkét fontos hely foglalt volt a szívemben és eszem ágában sem volt még több szereplőt belevonni a saját kis szappanoperámba, aki még jobban felkavarja az amúgy sem éppen nyugalmasnak nevezhető benti életemet. De most, hogy gyakorlatilag elveszítettem mindenkit, boldogan engedtem teret az újdonságoknak, és Marci, mint lelki társ igazán szimpatikusnak tűnt. Ő volt az, aki szavak nélkül is megértett, végighallgatott, türelmesen figyelt és bólogatott. Az elmúlt napokban nem volt részem ilyen kellemes beszélgetésben és talán itt határoztam el, hogy nem fogom hagyni, hogy a saját kis problémáim teljesen az őrületbe kergessenek. Nyitnom kell az új kapcsolatok felé, és meg kell szoknom, hogy néha a rossz is bejön a jóval! Ez az élet rendje. Éjszaka még Krisztivel meg Szilivel kivonultunk a szaunába és, ha lehet így fogalmazni kiizzadtuk magunkból a feszültséget. Olyan szinten megnyugodtam, hogy végre tudtam újra nevetni és hülyülni is azokkal az emberekkel, akiket igazából még szeretek is. Jól érzem velük magam, akkor meg minek rágódjak egy múltbéli sérelem miatt? Elvégre nem ők szavazták ki Csongit, ez egyértelműen csak Kornél hibája. Minek büntessek ebből a szempontból teljesen ártatlan embereket? Nincs értelme. Megfogadtam, hogy holnap mosolyogva kelek fel, nyitni fogok az emberek felé, és próbálok újra a régi, vidám Linda lenni. Adtam még egy kis éjjeli nassolnivalót Csonginak majd fáradtan dőltem be az ágyamba és egy szempillantás alatt el is aludtam…

Véleményem a naplóról>>