II. Hét

8. Nap – Az üzenet

Reggel a linóleumon fekve ébredtem. Csak azt furcsálltam, hogy már nem is éreztem magam betegnek. Valahogy… Olyan üres és nyomott voltam, hogy tulajdonképpen fel sem tűnt, hogy a szervezetem legyengült. Úgy szúrt valami belül, hogy igazából annak sem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, hogy még mindig forgott velem a világ. A könnycseppek rendületlenül potyogtak a szememből és folytak végig a tűzforró arcomon. Jéghidegnek éreztem őket, mintha a szívemmel együtt az összes testrészem is megfagyott volna. Lassan lenyomtam a fürdőszobaajtó kilincsét és kiléptem a nappaliba. Hatalmas kő esett le a szívemről, látszólag még mindenki aludt. A konyhában a kredencen feltűnt egy levél. Az én nevemre címezték. Eleinte arra gondoltam ez csakis felszólítás lehet, hogy az engedettnél többet töltöttem egy kamera nélküli helyiségben és ezért haza kell mennem. Mennyire szívesen pakoltam volna össze a cuccaimat, és tűntem volna el innen köszönés nélkül, itt hagyva mindenkit. Elővettem egy kést a fiókból és felbontottam a borítékot.

„Linda! Kapcsold be a TV-t, vár egy üzenet.”

Felhúztam a szemöldököm. Üzenet nekem? Miféle üzenet? Leültem a kanapéra és az utasítás szerint cselekedtem. Mikor megláttam Csongi arcát már akkor zokogni kezdtem.

-         Szia, Linda! Kaptam tegnap este egy olyan lehetőséget, hogy üzenhettem valakinek, akit a legjobban megszerettem a villán belüli napjaim során! Kérlek, ne sírj, mert látom magam előtt a könnyes arcodat és ez mindennél jobban elszomorít! Jól vagyok, nem bánt a dolog egyáltalán! Szeretném, ha ezt te is így éreznéd. Ki kellett jönnöm. Miatta, te is tudod. De nem haragszom rá. Itt kinn minden rendben van, találkoztam a szüleimmel és a barátnőmmel. Mindenki el van ragadtatva tőled, innen kintről szurkolunk neked mindnyájan! Erősnek kell lenned. Csak miattam tedd meg jó? Ne szomorkodj, kérlek, hiszen elindultál az úton! Képes vagy folytatni nélkülem is! Nagyon megszerettelek téged, és majd, a játék legvégén mindenféleképpen látni szeretnélek még! De nem most! Nem így, hogy feladod. Hallod? Miattam kell folytatnod! Na, légy jó picike, sok sikert!

Elfeküdtem a kanapén és a párnába fúrtam a fejem. Drága Csongi… Mennyire iszonyatosan hiányzol nekem, a hiányodat már most érzem pedig még szinte nem is hagytál itt engem. Erős leszek, ígérem, mert ezt kéred tőlem! De csakis miattad… Csakis érted. Megtöröltem az arcomat, majd csináltam magamnak egy jó erős kávét és kiültem a teraszra. Ahogy a már jól megszokott helyszínekkel találkoztam, melyekhez már most annyi emlék és élmény kötött, összeszorult a szívem. Erős leszek, annak kell lennem! Benn fogok maradni a végéig, miatta, mert ezt szeretné! Soha nem adom fel! Nem láthat szenvedni… Nem ilyennek szeretne látni. Nehéz lesz, és tudom, nem múlik majd el nap úgy, hogy ne gondolnék rá. Ne gondolnék arra a fiúra, akiben életemben először megbíztam.

-         Szia! – köszönt rám Kriszti és mosolyt erőltetett az arcára.

-         Szia…

-         Jobban vagy már? – kérdezte. Furcsa mód a hangjában rengeteg féltést fedeztem fel.

-         Üzent nekem! Azt kérte legyek erős és folytassam. Már csak az a kérdés, bírni fogom-e. Nekem itt ő volt az egyetlen igaz barátom. – próbáltam fenntartani azt a látszatot, hogy engem ez a helyzet nem viselt meg annyira, mint ahogy azt tegnap mutattam. Minek akasztanék táblát a nyakamba? Minek lássa mindenki az elkínzott képemet? Elvégre jégcsap lettem nem?

-         Szeretném, ha minket is a barátaidnak tekintenél. Szilivel meg Marcival rengeteget beszélgettünk rólad. – Tényleg? Tök jó… - Ne vágj már ilyen fejet, nem kibeszéltünk, vagy ilyenek. Csak féltünk, nagyon furcsán viselkedtél tegnap.

-         Figyelj mégis, hogyan kellett volna reagálnom a helyzetre? Örömtáncot kellett volna lejtenem azzal a hülye buzival? Kösz, nem! – én nem tudom, ezeknek az embereknek itt benn nincsenek érzéseik?

-         Jó oké… Nem ezt mondtam! Csak annyira magadba zuhantál, féltünk, hogy esetleg depressziós lettél, vagy valami, én így embert még nem láttam sírni. – ennyire feltűnő voltam? Azt hittem láthatatlan vagyok…

-         Mindegy! Felejtsük el! Nah bemegyek, csinálok még egy kávét, aztán megpróbálom összekapni magam! – felálltam, majd bevittem az üres csészémet, és újra vizet engedtem a vízforralóba.

Legalább valami jó történjen velem. Itt aztán annyi kávét tömhetek magamba, amennyit csak akarok. Otthon örültem, ha anya hetente egyszer megengedte, hogy ilyen magas koffeintartalmú löttyöt igyak. Le lettem intve mindig egy kólával. Csak reménykedtem, hogy ezt nem adják le a Tv-ben, bár volt egy halovány sejtésem, hogy lesznek ennél izgalmasabb pillanatok is, amiket meg akarnak örökíteni. Láthatatlan kisasszonyra nyílván senki nem kíváncsi. Mikor éledezett a nép, akkor is csak egyedül ültem a pultnál és már sugárba a 3. kávét nyomtam magamba. Végre nem kell elvárások szerint élnem. Csongi törődött vele, hogy mit gondolnak róla a nézők, mégis ők szavazták ki, és juttattak vissza egy buzit! Ezt egyszerűen még most is képtelen vagyok felfogni! Ki az úr isten szavazhatott Milánra? Vagy én valamit nem vettem figyelembe és Milán a sexisten a házban? Hahaha, Milán, mint sexisten elég rémisztően hangzik, miután nyíltan bevallotta, hogy bejön neki Csongi. Nyílván nagy álma teljesült, mikor együtt párbajozhatott vele. Meguntam magam. Miért lettem ilyen rosszindulatú? Hiszen, nem szoktam ennyire szidni az embereket, és nem szoktam ilyen mély önsajnálatba esni. Kezdenem kell valamit magammal, ha nem akarok becsavarodni. Kriszti nyitott felém, de ott hagytam. Valahogy úgy érzem még nem jött el az idő arra, hogy emberek közé tudjak menni. Újra bementem a menedékhelyemre, a fürdőszobába, majd egy enyhe szívroham jött rám, mikor megláttam benn Kornélt. Gyorsan megfordultam és próbáltam gyorsan kirohanni, már a tudattól is rosszul voltam, hogy a közelében kell lennem. Elállta az ajtót, majd magához szorított.

-         Ne csináld ezt! – suttogta, én meg próbáltam kitépni magam az öleléséből.

-         Engedj el! Sikítani fogok hallod? Egyszerűen hányingerem van tőled! Egyáltalán mit akarsz még tőlem?

-         Befejezni a tegnapit… - megütközve néztem rá, mi van? Ennek teljesen elment az esze? Kiszavazza a legjobb barátomat, és még olyan álmokba ringatja magát, hogy ezek után szenvedélyesen megcsókolom?

-         Nem mondom még egyszer: Eressz el! De azonnal… - beleütöttem egyet a karjába mire a falhoz döntött.

-         Nem! Meg fogsz hallgatni! Beszélnünk kell! – ó, nem smárolni, most megint beszélgetni szeretne?

-         Nekünk nincs miről beszélnünk! Már nincs! Lett volna, de te elcseszted az egészet!

-         Nem igaz! Ne mozgolódj már annyit, kérlek, tudod, hogy úgysem engedlek el, amíg nem fejeztem be.

Nah itt lett elegem! Mit képzel ez magáról? Ökölbe szorítottam a kezem, a fejemben különböző gondolatok cikáztak. Majd fogtam magam és teljes erőmből tökön rúgtam! Kornél hirtelen elengedett.

-         Te nem vagy eszednél… Te kis hülye. Te… Ezt még nagyon meg fogod bánni!

Félrelöktem őt az ajtóból, majd kirohantam, át a nappalin, ki a kertbe, be a szaunába. Magamra zártam az ajtót. Kornél egy századmásodperccel utánam ért oda.

-         Egyszer úgyis kijössz onnan! – a szauna elé húzott egy széket, majd kényelmesen elhelyezkedett rajta.

Majd megfulladtam olyan melegem volt benn. Ezenkívül folyt az orrom és alig kaptam levegőt. Patrik leült Kornél mellé és beszélgetni kezdtek. Már vagy 15 perce benn lehettem, mikor nem bírtam tovább. Erősen verejtékeztem, meggyőződésem, hogy még mindig lázas voltam. Éppen kezdem jobban érezni magam és akkor itt kötök ki! Egy 50°os helyiségben! Gratulálok Linda! Jobban szédültem, mint még eddig bármikor, majd elestem. A földön még pár pillanatig tudtam magamról, majd elájultam.

Később arra ébredtem, hogy valaki betöri a szauna ajtaját, felkap a kezébe és magához ölel. Odabújtam hozzá, és hagytam, had vigyen be a villába. Lefektetett egy ágyra, majd hozott egy lázmérőt. Pislogni kezdtem.

-         Nah végre felébredtél. – Kornél ijedt arcával találtam szembe magam. Ezt az újabb nézést szintén gondosan elraktároztam. Ijedség?

-         Jól vagyok… - suttogtam ridegen.

-         Meg is halhattál volna!

-         Én újonnan folyton halál közeli állapotba kerülök, látod? Sokkal jobb lenne, ha elhúznék innen a francba! – elfordultam tőle.

-         Nem mész te sehova…

-         Rohadj meg!

-         Sajnálom…

-         Megtetted. Az, hogy sajnálod, még nem hozza vissza Csongit! Szánalmas vagy Kornél! Soha, megjegyezted? Soha ne merj a közelembe kerülni! Tegyél meg egy szívességet: Nézz át rajtam jó? Csalódtam benned.

-         Miért mondasz ilyet? Hiszen te hangoztattad a legjobban, hogy egy érzéketlen fasz vagyok! Miért csalódtál? Mond már! Minek dobálózol ilyen szavakkal, hiszen nem is ismersz! – Kornél felemelte a hangját, majd belerúgott az ágyba.

-         Szóval ez az igazi arcod! Hülye voltam! Szánalmas vagyok, hogy azt hittem fontos vagyok neked!

-         Most mondjam azt, hogy tényleg az vagy? – kikeltem az ágyból és az ajtó felé indultam. – Hé, most meg hova a szarba mész?

-         Bárhova, csak távol legyek tőled! – azzal bevágtam az ajtót.

Ismét sírni kezdtem. Bántani akartam, mire ő még nagyobb fájdalmat okozott nekem. Tényleg ennyire félreismertem volna őt? Én komolyan azt hittem, hogy kellek neki… Reménytelen vagyok. Azt hittem az érzések az arcán őszinték, hogy azokat nem lehet megjátszani. Neki sikerült, én meg szépen beleestem a csapdájába. Gyűlölöm őt! Szavazna már ki engem is, mi a célja velem? Ennyire élvezi, ha mások szenvednek? Kivettem a lázmérőt. 39,2. Ez az! Fáradtan a lányszobába sétáltam, majd a fejemre húztam a párnámat és kizártam mindenkit.

Véleményem a naplóról>>